Goják Sándor volt sorállományú határőr szakaszvezető, aki 1965 és 1968 között szolgált a nyugati határon Kőszeg melletti dombságnál, az ő magángyűjteménye található házának hátsó kertjében. 

A 90-es években kezdte el építeni hobbiból a Vasfüggöny Múzeumot és az egyre növekvő érdeklődőknek hála a gyűjtemény egyre csak gyarapodott az évek során. A múzeum célja, hogy emléket állítson azon személyeknek, akik életüket vesztették a nyugati határszélen, továbbá mindazon határőr katonáknak, akik szolgálatteljesítés közben, például aknafelszedések közben ahogy a történetekből is megtudjuk, megsebesültek, nyomorékká váltak vagy életüket vesztették. Ezek az adatok ötévente megsemmisítésre kerültek, így sajnos soha nem fogjuk megtudni, hogy a több mint négy évtized alatt pontosan hány embernek sikerült a szökés, és azt sem, hányan hányan haltak meg. Goják Sándor több éven keresztül kutatta és gyűjtötte a korabeli tárgyakat és hallgatta meg a számtalan „áldozat” és hozzátartozóik visszaemlékezését. 

A múzeum az Európát kettészelő Vasfüggöny 3 időszakát mutatja be:

I. 1948-1949-től 1956. szeptember 20.-ig (TAPOSÓAKNÁK) 
II. 1957-1959-től 1966-1970-ig (TAPOSÓAKNÁK) 
III. 1966-1970-től 1989-ig (S100 ELEKTROMOSJELZŐRENDSZER) 

A második fázis a határ életében az 1957-59-es építés és 1966-70-ig tartó bontás időszaka. 1956 után az határszakaszt kiszélesítették, a nyomsáv és az aknamező a korábbi két méterről ötre szélesedett és új fajta aknákat telepítettek, amik már nem rozsdásodtak és amik már 40 kiló terheléstől működésbe léptek.Ebben az időszakban időszakában a menekülők közül mindössze 5%-a jutott át épségben a határon. Újabb változást ismét a politika hozott, 1966-ban született meg az aknamentesítésről a felsőbb utasítás, a tényleges munka két évvel később kezdődött meg. Az aknák azonban még sokáig szedték áldozataikat. 

A közeli Pinka patak vize 1965-ben megáradt, majd a folyam ereje a mederben lévő aknákból áthordott az Osztrák határon, mivel a patak 6 helyen is átmegy Ausztriába és határfolyóként is működött, megölve két fiatal gyermeket akik piszkálni kezdték az egyik partra mosott aknát. ENSZ segédlettel, nemzetközi nyomásra végül megkezdődött az aknamentesítés, sokan akik már addigra leszereltek és korábban a telepítésben részt vettek visszahívták őket a mentesítésre.

A vasfüggöny harmadik korszakában az elektromos jelzőrendszeré volt a főszerep. Ezt már a hatvanas évek végén kezdték kiépíteni, és egészen 89-ig működött. Ha valaki megpróbált áthatolni a vasfüggönyön, a határőrök perceken belül mindenhol ott tudtak lenni. Voltak téves riasztások is természetesen, a vadak is működésbe tudták hozni olykor. Ám ez utóbbinak az igazi jellegzetessége az volt, hogy nem közvetlenül a történelmi határt követte, hanem attól akár néhány kilométerre beljebb az országban volt a nyomsávja, több település így a határ és a jelzőrendszer közé került. A múzeumban megtudjuk, hogy voltak olyan falvak ahonnan elköltözni vagy oda költözni nem lehetett. 

A régi S-100-as rendszer nyomsávja még ma is szépen kivehető a nyugati határon.

A múzeumban feljebb találjuk az őrtornyot, ami nem csak történelmi szempontból érdekes, de gyönyörű panorámát is tár megmászója elé.